27. rész - TJ

Reggel 6:25

Reggel arra ébredtem, hogy valaki köztem és Adam között fekszik, lent, a lábunknál. Elkezdtem rugdosni, mire Tommy kiabált, hogy fejezzem be. Ijedten felültem, ezzel Adam is felkelt. A keze még mindig a lábamon volt.
- Uram atyám, Tommy Joe Ratliff mi a frászt keresel te itt? - mérgesen kérdeztem.
- Hát nem tudom, de jó volt. - válaszolta.
- Nekem is tetszett. - nevetett Adam, mire Becky nyitott ránk. Bejött és megállt az ajtóba.
- Hmm... Hát ti? - kérdezte.
- Becky, elárulnád nekem hogy mi történt az éjjel?
- Hát Zoe, azt hallani kellett volna. Miután Tommy bejött ide, a hangok alapján elszabadult a pokol...
- Inkább nem akarom tudni. De már emlékszem. Hajajj. - komoly fejjel néztem Tommyra.
- Azt mondtad nem iszol több piát.
- De Tommy. Leitattál, ha még nem jöttél volna rá.
Mindenki elment felöltözni. Eléggé kiütöttük magunkat, még most is alig volt hangom.

Becky és Tommy a szobájukban, 6:41

- Tommy, elárulod mit műveltél az este?
- El, de miért beszélünk halkan?
- Mert ránk tartozik, nem pedig a vendégeidre, akiket nem is ismerünk.
- Ja, bocs. De nyugi, nem tennék olyat.
- Milyet? Ha Zoe terhes lesz, akkor két apa jelöltje lesz?
- Mondom, hogy nem! Becky, túlspilázod. Nem kell.
- Biztos?
- Tuti. Olyan hülye nem vagyok, épp nekik akarok jót.
Bementem hozzájuk, túl régóta beszélgettek.
- Nem megyünk haza? Fáj a fejem és összeesek. Ráadásul kaptam üzenetet, hogy nekem holnaptól rádiós promócióim lesznek. Össze kell szednem magam.

Röpke három óra alatt hazaértünk, tíz percenként meg kellett állnunk valahol. Valaki mindig rosszul lett. - Általában én.
- Mondtam, hogy nem bírom a sok alkoholt.
- Akkor miért ittál annyit? - kérdezte Becky és Tommy.
- Mert leitattatok. Már mondtam.
- És Adam?
- Ő magától rohanta le a bárpultot, nem kellett sokat biztatni. Csak szerintem van ilyen meleg? - kérdeztem.
- Hát nem tudom, ma csak 25 fok van, tegnap minimum 30 volt.
- Akkor csak nekem. Én itt maradok a kocsiba.
- Már hogy maradnál? Bejössz és alszunk. - mondta Adam.
- Igen? - visszakérdeztem.
- Igen! Gyere már.
- Na jó, de akkor ne keltsen fel senki.

Nem kellett sokat várni, alig hogy felmentem a hálószobába és leültem már aludtam is. Az az éjjeli három-négy óra alvás nekem nem volt elég. Elhatároztam, semmi se kelthet fel. Aztán mégis. Csörgött a telefonom. Legalább jó híreket kaptam. Két nap múlva megjelenik a lemez. Legalább is nagyon remélem...
- Nem tudok aludni. - fél órányi próbálkozás után kijelentettem és telefont ragadtam. Eszembe jutott Kevin, meg kell keresnem. Felhívtam Davet, hogy ma kimegyek hozzá a kórházba, így el tud vinni a mentősökhöz. Kicsit később Dave értem is jött.
- Nem lesz egy kicsit fura, hogy egyedül erre jársz? Amúgy elég rosszul nézel ki.
- Kösz. Alig aludtam. És a fejem is fáj, de már kijózanodtam.... nagyjából.
- Ó, tényleg. A buli. Nem tudtam menni, ügyeletes voltam.
Megálltam egy pillanatra, ránéztem Davere.
- Szerintem jobb is hogy nem jöttél. Nem tudod mik történtek. És még mielőtt megkérdeznéd: Nem, nem mondom el.
- De én nem is akartam megkérdezni.
- Persze.
- De tényleg. Eszembe se jutott, bár el tudom képzelni.
- Na jó, itt elég lesz.
- Oké. De itt vagyunk. Itt dolgozik Kevin. - Dave rám nézett, látta rajtam, hogy megrémültem. - Biztos ezt akarod?
- Igen.
- Hát akkor én itt is hagylak. Ott van a pultnál egy srác, tőle kérdezd meg merre van.
Dave azonnal el is ment. Amúgy is vége van a szünetének. Benyitottam az ajtón, a srác egyből megkérdezte kit keresek.
- Kevin Taylort. Nem tudod merre lehet?
- Kevin? Minek ő neked?
- Majd lehet, hogy megtudod.
- A folyosó végén a bal oldali ajtó. Ajánlom figyelmedbe, a kopogj feliratú táblát. Utálja ha váratlanul törünk rá, éjszakai műszakos volt az este.
- Vagyis alszik... köszi. És amúgy, mi van vele?
- Komoly lehet a dolog ha ilyet kérdezel.
- Igen, az is.
- Két éve jött ide, most mentőorvos. És körülbelül egy éve él itt, sose megy haza. Kirúgták a lakásából. De majd ő elmondja, mi történt vele.
Elindultam a folyosón, megtaláltam az ajtót, félve bekopogtam.
- Kevin Taylort keresem. - mondtam.
Kevin csak felszólalt, hogy 'Zoe Lambert ?!'.
- Öö... igen, de legyen inkább Zoe Taylor és beszélnünk kell.
Kevin egyik ott dolgozó barátja ajtót nyitott, majd rám nézett.
- Húha, mint két tojás. - megszólalt és elrohant.
Nem tudtam mit kezdjek, csak a szemeimet forgattam.
- Hát... ezt nem így akartam. Beszélnünk kell. - mondtam.
- Zoe?
- Igen.
- Miért hagytad, hogy elvigyen? Megígérted! - kiabált.
- Kevin. Hat éves voltam. Mit tehettem volna? Megfenyegetett minket, nem tudtunk csinálni semmit. Ő hol van?
- Hol van? Gőzöm sincs. Elment, itt hagyott. Ha azért kerestél meg, hogy te is itt hagyj akkor máris elmehetsz.
- Nem megyek nélküled sehova.
- Persze, csak mint régen. Ha a történteket akarod elmesélni, hogy mi van Lisával, akkor feleslegesen jöttél, mindent tudok. Rengeteg levelet küldött nekem emiatt.
- Ki? - kérdeztem.
- Akinek nem mondom ki a nevét. Kilenc évesen ott hagyott az utcán és soha többé nem láttam.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld, te is otthagytál. Menj el. Most.
- Elmegyek, de itt a címem. Bármikor eljöhetsz. Hiányzol öcsikém. - megfordultam és egy könnycsepp hagyta el az arcomat. Fájó szívvel, de visszamentem a kocsihoz és ott vártam Davere, mivel nem vezethetek a sok pia miatt. A fejfájás mellett most már egy hülye érzés is bennem van. Lehet, hogy nem is kellett volna megkeresnem Kevint, és akkor most mind a kettőnknek jobb lenne. De akkor soha nem tudom meg mi van vele. Viszont nélkülem lehet boldogabb lenne.
- Nagyon gondolkozol. - jött Dave. - Hazamehetünk? Fáradtnak is tűnsz.
- Igen. Lehet, hogy rossz ötlet volt ez az egész.
- Mi történt?
- Ma reggel, vagy most? - hangosan nevettem, közben elindultunk hazafelé.
- Reggel és most.
- Kevin elküldött. Viszont reggel.. nem, nem mondom el. Ez csak az alkohol hatása. - röhögőgörccsel szenvedve próbáltam értelmesen mondani Davenek.
- Úgy se bírod ki, hogy ne mond el. Szóval... ki vele. - mosolygott a szőke fejével vezetés közben.
- Nem, nem mondom el. Ha nem bírom ki, még akkor se.
- De akkor már elmondtad.
- Ja, tényleg.
- Tudod mikor láttalak így legutóbb? - kérdezte.
- Mikor?
- Két éve, Becky szülinapján.
- Ne emlékeztess. Nagyon nagy volt, mikor TJ-t ma reggel az ágyunkból szedtük ki. - már sírva röhögtem és valószínűnek tartom, hogy az utcán lévő emberek teljesen hülyének néztek.
- Mit keresett ott? Mondjuk el tudom képzelni...
- Leitatott, jó? És csak arra emlékeztem, hogy este csatlakozott hozzánk egy harmadik személy is.
- Ne fojtasd!
- Te akartad megtudni, mi történt az éjjel. Hát tessék. Aztán azon kaptam magam, hogy TJ az ágy szélén és a lábam fogja. Én meg Adam mellett voltam. És képzeld el azt az arcot, ahogy kimászott mellőlünk és azt mondta jó reggelt.
- Inkább nem képzelem. Ha hazaértünk fürödj le és menj aludni. Rád fér.
Fél óra múlva otthon is voltunk, csodálkozva néztem a többiekre. Mindenki észnél volt rajtam kívül.
- Csak én nem bírom ennyire az alkoholt, vagy ezt is csak halucinálom? - kérdeztem.
- Csak te nem, épp ezért is volt jó az éjjel. - kuncogta TJ.
- Felmegyek. Iszok egy kis sütit és eszek mellé kólát.
- Nem fordítva? - kérdezte Adam.
- Miért, mit mondtam?
- Semmit. - nevettek.
- Legközelebb nem itatlak le. - vigyorgott Tommy a szőke fejével.
- Azt díjaznám.
- Felkísérlek, nehogy legurulj a lépcsőről.
- Hahaha. Ha találkoztok egy szőke sráccal, aki nagyon hasonlít rám, ne zavard el Adam.
A sikeres zuhany után lefeküdtem aludni, hátha a holnapi rádiós fellépésre józanul fogok megérkezni. A fejem még mindig nagyon fájt és Kevinen is sokat gondolkoztam.